Az elmúlt hetekben végighaladtunk a kenyérsütés alapelemein és technikáin, most egy kicsit még körülnézünk a határterületeken, aztán félretesszük a témát. Reméljük, hogy sikerült felkelteni az érdeklődéseteket az otthon készített, illetve a csak természetes összetevőket tartalmazó kenyerek iránt. Higgyétek el: csak mesterséges adalékanyagaitokat veszíthetitek el!

Lepény vs. kenyér

Tulajdonképpen minden népnek megvan a maga kenyérfélesége, amely nem gömbölyű és szeletelhető, mint a cipó, hanem lapos, mint egy szelet kenyér. Ilyen a hazánkban a lepénykenyér (loksa), Indiában a naan és chapati, Pakisztánban a palatha, Görög- és Törökországban a pita, az olaszoknál a piadina, Dél-Franciaországban a pissaladière, a tündéknél a lembas és még sorolhatnánk :)

Nagy különbség nincs, bár a lepényt gyakran mindenféle kelesztés nélkül szimplán lisztből és vízből készítik kis sóval, de az is előfordul, hogy kenyértésztát készítenek hozzá, illetve a cipósütéshez gyúrt tésztából szakítják le a csemegének valót.

Mi a lepény szerepe az étkezésben?

A lepény gyakran az étel kísérője, mint a köretek. Így alakult ki a gyros (ami görögül csavartat jelent, vagyis arra utal, hogy a lepénybe csavarják a húsfélét és a salátát) és a kebab (az annyiban különbözik, hogy nem belecsavarják, hanem mint egy zsebbe, beleteszik a főételt).

A lepényt ehetjük magában is, ez az irányzat azonban gyakran megkívánja az ízesítést. Így alakultak ki a kenyérlángosok, mint hazánkban a langalló vagy pompos. A lepénykenyér tetejére nagyon finom a szalonna, hagyma, juh- vagy tehéntúró. A régiek, amikor a kenyeret készítették, ennek tésztájából szakajtották a lángosnak valót, és a hamuban sütötték ki, a kenyér sütéséhez felmelegített kemence elülső részében. A feltétet csak akkor tették rá, amikor megsült, vagyis nem vele sütötték, mint ahogy napjainkban szokás.